A testvért, na, azt szeretni kell! Ez az elvárás. Mert ugyanott nőttünk fel, ugyanazok a szüleink, közösek az élményeink, közös a gyerekkorunk. És ezért szeretni kell.
Ez olyan, mint amikor az anyukák azt mondják arra a dologra, amit mi, gyerekek nem akarunk megcsinálni, hogy azért kell, mert azt mondtam! Ennyi a magyarázat!
Pedig én lánytestvért szerettem volna! Vagy nem is. Egy fiútestvért. De olyat, aki idősebb nálam. Meg magasabb, meg okosabb is. Nem, nem, inkább lányt, aki butább. Hát, nekem már semmi nem jó?! Akkor az is jó, ami van!
Tele van az élet hazugságokkal. Végül is az, hogy társadalomban élünk, már megjátszás Mert nem mutathatjuk ki az őszinte gondolatainkat, mert nem viselkedhetünk ösztönlény módjára. De ha kimutatom, sőt, elmondom, hogy mit gondolok mit érek el vele? Vagy azzal, ha tapló módon viselkedem? Igazából semmit. Ha senki nem kérdezte, hogy mit gondolok, akkor jobb, ha megtartom magamnak. Ha normálisan viselkedek, a környezetem is az lesz velem. Szóval, muszáj megjátszanom magam.
De mi van akkor, ha elviselhetetlen a testvérem természete, vagy az enyém az, és azért nem bírjuk egymást? Mi van, ha szerintem hülyeségeket gondol a világról, vagy egyszerűen kiráz a hideg a szokásaitól?
És még nehezítjük is, mert a megoldást is a másiktól várjuk. Hogy legyen ő megértő. Legyen ő az, aki enged. Legyen ő az, aki elfogadja és megfogadja azt, amit mi szeretnénk.
Irigylésre méltó, amikor azt látni, hogy a testvérek barátok is. Micsoda mázli! Annyira nehéz barátokat találni, de ha ez úgy sikerül, hogy csak maga mellé néz, és már ott is van, megőrülök! Az kérdés, hogy mitől? Azért, mert elöntött az a bizonyos sárga irigység, vagy csak azért, mert úgysem hiszem el. Mert az gondolom, hogy ez olyan, mint az, hogy az anyám a legjobb barátnőm, én meg sajnálom, hogy még szabadon sem választhat maga köré embereket, mert az anyja vagy a testvére a barátja.
Jaja! A gyerekét is mindenki szereti. Hát hogyne! De attól még elismerhető, hogy nehéz természetű, mindig problémát okozó gyerek is akad, vagy elég sok, akit alig várnak a szülők, hogy nőjön már fel végre.
Micsoda kis, mindennapi, egyszerű, de mérgező hazugságok! Amit senki nem vesz komolyan, mert az alap az az, hogy mindenki, értsd: MINDENKI szereti a testvérét vagy testvéreit. Erről sem beszélünk- többek között - mert szembenézni azzal, hogy esetleg ez nem úgy van, ahogyan a társadalom elvárja tőlünk, nyomasztó. Vagy ami még rosszabb, még magunknak sem ismerjük be, hogy igen, a testvérem, de ha nem az lenne, tutira nem állnék szóba vele. Pedig ez nem baj! Nem kell mindenkit szeretni, a testvért sem. Összeköt a közös DNS és a gyerekkor, de ennyi.
És csak intelligensen kell viselkedni. Türelemmel, megértően, elfogadóan, és már könnyen eltelik az a közös idő, amit a felnőtt testvérekkel töltünk. De ez marhára nehezen megy!
Még jó, hogy az én testvéreim nem ilyenek! Én meg sohasem hazudok! Magamnak sem!
